2016. június 10., péntek

Blog felfüggesztés!

Sziasztok!

Jobban azokhoz szólnék, akik olvasták ezt a történetet és várják a folytatást. Sajnos egy ideje már szünetel, ami így is marad még egy ideig, vagy végleg.
Az oka egyrészt, hogy visszajelzést se kaptam igazán, és rájöttem hogy olyan hibákat ejtettem benne, ami miatt kezdhetném elölről átnézni és átírni, ehhez viszont nem nagyon van se kedvem, se időm.
Ennek ellenére persze lehet, hogy egyszer kedved kapok hozzá és nekifogok, az viszont nem mostanában lesz. Szóval mindenkit szeretettel várok a többi blogomon, hátha megtetszik neki, valamelyik másik. :)

Üdv.:
Cathy

2015. december 21., hétfő

8. fejezet

Dara

   Dara nem akart senkivel se beszélgetni. Sőt azt se eljátszani a próbákon, mintha minden oké lenne. Ezt már elégszer csinálta eddigi életében. Az árvaházban tökéletes falat emelt maga köré, ami mögé csak Joont engedte be.
   A fiúval ellentétben, akinek a szülei meghaltak egy balesetben, az övéi éltek. Habár sokkal többet nem tudott róluk, mint Joon a sajátjairól. Az apjáról halvány emlékei se voltak, lelépett még a születése előtt. Öt éves korában pedig az anyja beadta egy intézetbe, és felszívódott. Sose tudta meg milyen okok vezettek idáig, de nem is érdekelte.
   Sokáig a szobájában feküdt összegömbölyödve. Pont, mint az este legnagyobb részében, amikor alvás helyett zokogott. Aztán rávette magát a felkelésre, és miután elkészült elindult a kedvenc helyére.
   A Han folyónak volt egy olyan partszakasza, ahová nem sokan jártak. Dara azonban imádott itt lenni, mert csend vette körül, és nézhette a vizet. Már az, hogy ez a jól ismert hely vette körül megnyugtatta. Leült alul a lépcsőre, és lehalkította a hangerőt a fülében szóló zenén, hogy tudja hallgatni, a hullámok halk csapódásait a köveknek.
   Mellkasát fájdalom szorította össze. A szíve pedig mintha darabokra tört volna. Miért csinálta ezt Kangin vele? Tudta jól, hogy neki a fiúk alkotják a családját, főleg Joon, akit már olyan régóta tekint a bátyjának. Ennek ellenére mégis el akarta tőlük szakítani.
   Egy kis része próbálta megérteni. Kangin azt gondolta, hogy majd így meg tudja őt védeni. De ez az ő élete, nem hozhat meg ilyen döntést helyette, nem távolíthatja el mellőle a barátait.
   Nem egyszer beszélgettek a fiú aggodalmairól, és ő mindig megpróbálta meggyőzni, hogy nem kell féltenie, semmi baja se lesz. Kangin végül annyiban hagyta, így sejtelme sem volt arról, hogy titokban kezd majd szervezkedni. Ezek után azonban a belévetett bizalma is megrendült.
   A veszekedés pedig szörnyűre sikerült, a vége egyértelműen szakítás lett. Joon is nagyon felhúzta magát.
   - Szerinted én hagynám, hogy bármi baja essen? – kérdezte dühtől tajtékozva Joon.
   - Nem tudod mindentől megvédeni.
   - Én is itt vagyok – fakadt ki frusztráltan Dara.
   Már nagyon elege volt abból, hogy olyan, mint egy báb, amit mások rángatnak. Persze csak meg akarják védeni, de tud ő magára vigyázni. Az, hogy lány még nem jogosítja fel egyiküket sem erre a viselkedésre.
   - Kangin, sajnálom, nekem ez nem megy – mondta ki azokat a szavakat, amikre sose hitte volna, hogy egyszer sor kerül.
   Megint könnyek gyűltek a szemébe. A fiú arckifejezését sose fogja tudni elfelejteni. De hát őt is éppen úgy bántotta a szakítás, mint a szerelmét. Nem akart elválni tőle, ám mi van, ha egyszer Kangin nyíltan választás elé állítaná közte és a barátai között? Ezzel a lépésével talán elkerüli a későbbi több fájdalmat. Legalábbis ezt remélte.



Kangin

   Elindult sétálni. Egyedül akart lenni, hogy kitalálja, mivel hozhatná helyre a kapcsolatukat Darával. Aztán kikötött azon a helyen, ahová párszor a lány hozta. Elindult lefelé a lépcsőn, és annyira elmerült a gondolataiban, majdnem észre se vette, hogy nincs egyedül. Méghozzá pont Dara ült lent. Ledermedve állt pár másodpercig, majd hátrálni kezdett csendesen. A lány nem hallotta meg szerencsére. Egyáltalán nem tett le a visszaszerzéséről, de most semmi haszna se lenne, ha beszélnének.
   Arra is gondolt, hogy beszél KyuHyunnal, vagy Taoval, és elmondja nekik, tud a dolgokról. Talán ők tudnának hatni Darára. Mivel nem simán a „munkájuk” miatt akarja távol tartani a fiúktól. Az se tetszett soha neki, de még elviselné, ha fogcsikorgatva is.
   Azonban körülbelül két hónappal ezelőtt véletlen fültanúja volt Tao és KyuHyun beszélgetésének. Épp a Mosaicba ment. Az épület sarkánál járt, amikor meghallotta a hangokat a másik oldalról.
   - Megőrültél, hogy ki akarod hívni? – kérdezte fojtott hangon Tao.
   Ismerte Taonak ezt a hanghordozását, akkor szokta használni, ha valami bajos dologról van szó. Megtorpant, habár maga se értette miért, sose szokott hallgatózni.
   - Csak meg akarom tudni, hogy milyen esélyem van ellene – válaszolta KyuHyun.
   - Ráérsz addig, míg kitervelünk mindent. Ha előbb beférkőzöl közéjük, könnyen lebukhatsz még előtte.
   - Inkább csak nagyobb esélyünk lenne arra, hogy sikeresen bosszút álljunk.
   Miről beszélnek ezek? – töprengett Kangin. Egyre inkább nem tetszett neki. Ezért tovább állt némán, hátha mondanak valamit, amiről rájöhet magától.
   - Ez a te bosszúd, én csak segítek benne – javította ki Tao. – Abban pedig megállapodtunk, hogy Sandara, Joon és a nagybátyám biztonsága elsődleges. Még, ha minket ránt is majd magával Siwon, vagy megtudja, mit tervezünk, nekik akkor is biztonságban kell maradniuk.
   Ekkor döntötte el véglegesen, hogy most már tényleg tennie kell valamit. Úgy sejtette, Joon és Dara semmit se tud erről. De abban is biztos volt, hogyha a lánynak elmondja, akkor se tudja észhez téríteni. Túl sokat jelentettek a lánynak a srácok, csak segíteni akart volna nekik, nem a veszélyt nézni.
   Azzal mondjuk jelenleg se volt tisztában, hogy mit akar csinálni Tao és KyuHyun. Nem egyszer jutott már az eszébe a rákérdezés, de akkor kiderülne, hogy kihallgatta őket, és választ lehet nem is kapna, sőt szinte biztos.
   Aztán jött ez a verseny, és esélyt látott egy remek lehetőségre. Mivel eddig semmit sem tudott csinálni azon kívül, hogy amikor csak tudott Dara közelében volt. Minden annyival egyszerűbb volna, ha a lány simán elfogadná azt a segítséget, amit ő tudna neki nyújtani, és leállna az illegális dolgokkal.
   De most a verseny segítségével feltörhetne, és akkor a fiúktól is kicsit távolabb kerülne. Csupán ezt akarta, nem teljesen elszakítani tőlük, arra úgyis képtelen lenne. Ezért törekedett arra, hogy Dara a versennyel foglalkozzon mindenekelőtt. Erről beszélt Vikivel is.
   Most pedig hiába jó szándék vezérelte, lehet végleg elveszítette. Még meg se tudta neki normálisan magyarázni, hiszen nem volt képes elmondani az okát.
   A lépcső tetejéről nézte még egy darabig, aztán rávette magát, hogy elmenjen. De minden lépésnél úgy érezte, mintha elveszítené szíve egy kis darabját, hiányzott a remény, ami összetartsa. Csak a félelem maradt, hogy nem tudja rendbe hozni, és ez felemésztette.



Hanna

   Lerendeztem a telefonhívást apámmal. Iszonyatos bűntudatot éreztem közben, főleg mivel továbbra is hazudnom kell neki. Ő pedig megengedte, hogy maradjak, mert azt hiszi, biztonságban vagyok. Mi lesz, ha megint olyan helyzetbe kerülök, mint tegnap, de ezúttal történik is velem valami? A könnyeim is eleredtek, de ennek ellenére se tudtam megfeledkezni KyuHyunról és YoungBaeről.
   Rákérdeztem barátnőmre is, hogy mit mondtak neki pontosan a szülei. Hát tényleg nem volt olyan könnyű és sima ügy, pont, mint gondoltam. Haza akarták parancsolni, erre ő felhozta, hogy már nagykorú és azt csinál, amit akar. Így távolról nem tehettek semmit, Viki pedig azért próbálta megnyugtatni őket. Emiatt is rosszul éreztem magam, mivel én rángattam bele barátnőmet.
   Most a TV-t néztük együtt, de fejben máshol jártam. Azon agyaltam, hogyan kéne találkoznom YoungBaevel. Ám még az elszökésre se volt tippem. Kata is ezen az emeleten kapott egy szobát, és habár nem jött át, hogy hagyjon nekünk egy kis teret, előre figyelmeztetett, meg fog nézni bennünket pár óránként. Szóval a helyzet reménytelen volt. Azt is figyelembe véve, hogy azt se tudom, vajon hol lehet most Bae.
   Kopogtak az ajtón, mire sóhajtva álltam fel kinyitni, ez biztos Kata lesz. Kész röhej ez az ellenőrzés. Azonban meglepetésemre mégsem ő jött, hanem egy srác. Nem tűnt ismerősnek. Felül hosszabb szőke, míg oldalt rövid barna haja volt, helyes arccal. Laza, menő srác benyomást keltő felöltözése egyértelművé tette, hogy nem a szálloda alkalmazottja.
   - Szia! Bang CheolYong vagyok – mutatkozott be.
   - Szia – köszöntem vissza.
   Hirtelen el is felejtettem bemutatkozni annyira az kötött le, hogy rájöjjek ki. Mert a versenyben sem láttam még. Aztán hirtelen megláttam a kezében a táskámat, amin elsőnek teljesen átsiklott a tekintetem.. Újra felnéztem az arcára, és jobban szemügyre vettem. Halványan kezdett derengeni, mintha láttam volna már.
   - YoungBae küldött, hogy hozzam ezt el neked – nyújtotta át.
   - Hogy van? – tört ki belőlem egyből a kérdés.
   Közben megjelent Viki is mellettem, és helytelenítő arccal, karba font kézzel méregette CheolYongot.
   - Egész jól. Azt üzeni, hogy nagyon sajnálja, és ha látni szeretnéd, akkor gyere velem.
   - Mit mondott? – kérdezte a barátnőm magyarul.
   - Hogy Bae sajnálja… - itt megakadtam pár pillanatra, mert tudtam mi lesz a véleménye a második részről - és elkísér hozzá.
   - Hanna! – mondta egyből figyelmeztetően, majd a srác felé fordult. – Nem megy sehová! – váltott át angolra.
   - De igen! – csattantam fel.
   - Elment az eszed? Jusson eszedbe Kata, mivel akarsz neki erről magyarázkodni?
   - Hogy otthagytam egy barátnál a táskám, és azért mentem el.
   - Visszakaptad – mutatott a kezemre.
   - Ezt ő nem fogja tudni. Kérlek, érts meg! Látnom kell! Nem lesz semmi baj. – A kabátomért nyúltam, és CheolYongra néztem, aki semmit nem értett a vitánkból. – Veled megyek – mondtam koreaiul.
   - Hanna! – kapta el a karom Viki, amikor kiléptem. – Majdnem megöltek, nem mehetsz el már megint egyedül úgy, hogy azt se tudom hol vagy!
   - Bae megmentett akkor, és ő küldte ide – mutattam fel bizonyítékul a táskám. – Miért esne akkor most bajom?
   - Mi van, ha tévedsz és Seung miatt van itt? – bökött a fejével a srácra, akinek a tekintete kettőnk között cikázott.
   Sajnos így, hogy mondta és belegondoltam ez is egy elképzelhető variáció volt. De nem, úgy éreztem, nekem van igazam. Seung hagyott elmenni, akkor most miért küldött volna értem valakit? Mert akkor Baevel kellett foglalkoznia – mondta egy hangocska. Kétkedő pillantást vetettem a srácra. Igazat mondott, vagy hazudott? Nem tudtam rá a választ, de ő az egyetlen esélyem, hogy találkozzak Baevel.
   - Minden rendben lesz – mondtam, részben magamnak is. – Nem sokára jövök, és ígérem, küldök SMS-t, hogy mi van.
   Szörnyű barátnő vagyok. Megint itt hagyom egyedül, és még neki is kell szembenéznie először Katával. Csak abban reménykedtem nagyon, hogy sikerült – legalább egy nagyon kicsit – megnyugtatnom, így nem mond el semmi olyat, amit nem kéne. Elvégre tényleg nem lesz semmi baj, az ellenkező esetbe bele se mertem gondolni.


   Útközben nem igazán beszélgettünk. El voltam merülve a gondolataimban, és ő se szólalt meg.
   Meglepődve néztem körbe, amikor megálltunk. Felismertem a helyet, itt lakott YoungBae.
   - Nem vittétek kórházba? – fakadtam ki.
   Hát SeungHyun mégse a mentőket hívta? Lelövi, és aztán se foglalkozik vele? Erősen kételkedni kezdtem abban, hogy Bae jól van.
   - Mit mondtunk volna, miért van lőtt sebe? – válaszolta egyszerűen CheolYong, de észrevehette dühömet, mert folytatta. – Van egy külön orvosunk, ő látta el.
   - Óh… - csak ennyit bírtam kinyögni. Egyre nagyobb kíváncsiság fúrta az oldalam, hogy mégis mi folyik itt, ugyanakkor a félelmem is egyre hatalmasabb lett.
   Először a versenyzés – hozzátenném, Cheolnak is felturbózott kocsija van -, ami egyáltalán nem hivatalosan bejelentve zajlik. Aztán a fegyver. Egy külön orvos, aki úgy vélem sok ilyen sérüléssel néz szembe. Na meg ezekhez jócskán kell pénz is.
   Azt nehogy kifelejtsem, mennyire távol akarnak tartani Seung apjától. Lehet ő a legveszélyesebb? Valami gengszter? Ha a filmeket vesszük alapul, ez remek magyarázat. Nevethetnék jött rám ettől az egész képtelen helyzettől, persze nem a jókedvem miatt.
   Időközben felsétáltunk Bae lakásáig. Cheol kinyitotta a bejáratot, és előre engedett. Én pedig egyből elindultam megkeresni a sérültet. Az ajtóban megtorpantam, de csak egy másodpercre, aztán tovább trappoltam az ágyáig.
   Kicsivel sápadtabb volt a megszokottnál, de tényleg nem nézett ki olyan rémesen, ahogy a fejemben elképzeltem. Hatalmas súly hullott le rólam a megkönnyebbüléstől. Most éreztem igazán, hogy jobban aggódtam érte, mint amennyire tudatában voltam.
   A kezemért nyúlt, és megfogva lehúzott maga mellé, így az ágy szélére ültem.
   - Hogy vagy? – kérdeztem.



YoungBae

   - Annyira sajnálom – cirógatta meg Hanna haját, a kérdéssel nem foglalkozva. - Fogalmam se volt róla, hogy ezt fogja csinálni.
   - Semmi baj. Az a lényeg, hogy minél előbb rendbe jöjj.
   Rámosolygott a lányra. Mulatatta az aggodalom a szemeiben. Mit szólna, ha tudná, milyen sokszor került már ennél veszélyesebb helyzetekbe? Ez csak egy baleset volt. Amit mellesleg még most se fogott fel teljesen.
   Miért futott oda, és lökte el gondolkodás nélkül? Tetszett neki Hanna már a legelső alkalommal, amikor meglátta, de ez semmit sem jelent. Aztán megtudta, mi történt KyuHyunnal, aki az utálatos vetélytársai közé tartozott, a lány elcsábításával pedig borsot törhetett volna az orra alá. Végsősorban pedig kiderült, hogy SeungHyun féltestvére.
   Tehát a szándékai abszolút nem voltak tisztának nevezhetőek. Mégis, amikor megérkezett KyuHyun a raktárhoz, aztán elindult a bejárathoz – szerencse, hogy nem sikerült megállítania – YoungBae ahogy belépve meglátta a helyzetet, ösztönösen vetette magát a lányra.
   Később még a barátját, SeungHyunt is kifaggatta a tetteiről. Utána meggyőzte, hogy hagyja Hannát, hiszen szegény ártatlan, és semmiről sem tud. Seung ugyanúgy feldúlt maradt minden érv ellenére, bár Bae nem hitte, hogy megkeresné a testvérét. Arra viszont már nem vett volna mérget, hogy tétlen marad, ha újra találkozik vele. Így az ő felelőssége megvédeni, míg itt van, főleg mivel ő sodorta bele. Ez az egész pedig meglepő volt, mert nem szokta sűrűn a bűntudat emészteni bármi miatt. Most azonban nem akarta, hogy a lánynak baja essen.

2015. november 3., kedd

7. fejezet

Uramisten, most mit csináljak? Ha megmozdulok, lehet abban a pillanatban lelő. Na, nem mintha erre egyáltalán képes lettem volna, mivel az egész testem remegett, és a lábaim is kezdték felmondani a szolgálatot.
Hallgatnom kellett volna KyuHyunra. Ő megmondta, hogy veszélyes, de nem hittem el. Hát most a saját szememmel láthatom. Sőt ez lesz az utolsó, amit látok. Elég volt ránézni SeungHyunra, sütött róla, hogy teljesen komolyan gondolja. A halálomat akarja, és meg is kapja abban a pillanatban, amint meghúzza a ravaszt.
Vajon Bae tudott erről? Megjátszotta volna csak magát, hogy el tudjon hozni SeungHyunhoz? Nem tudtam, mit gondoljak erről, de végül is tökmindegy, mit számít ez, ha ezek az utolsó perceim. Legalább Viki kimaradt ebből.
- Miért? – kérdeztem, de csak valami rekedt hang jött ki a számon. Megköszörültem a torkom, és újra próbálkoztam. – Miért csinálod ezt? – Ez már érthetőre sikeredett, igaz nagyon halkra, és remegősre a félelemtől, ami tisztán kihallatszott.
- Mert miattad vesztettem el kis híján az anyámat.
Nevetni támadt kedvem, mármint ez az egész tiszta őrültség. Él az anyánk, plusz miről tehetek én? Mert nem hiszem, hogy bármi is közvetlenül az én okom lenne. Persze neki az egész létezésem gondot okoz, úgy tűnik.
Még elképzelni is nehezemre esett, hogy a féltestvérem ez az elvetemült, hidegvérű gyilkos. Mivel biztosan az, elvégre melyik normális ember tesz ilyet? Semelyik. Plusz fegyvert tart magánál, amit olyan biztosan tart a kezében, hogy biztosan használta már. A tekintetéből is csak a tiszta gyűlölet sütött, és az elszántság. Semmi hezitálásra utaló jel nem látszott rajta.
- Kérlek! Elmegyek Koreából – próbálkoztam reménykedve, habár nem tápláltam sokat belőle.
- Erre előbb kellett volna gondolnod, és ide se jönnöd – húzódott gonosz vigyorra a szája. – Még így is örülhetsz, hogy nem viszlek apámhoz. Most pedig, szeretnél még mondani valamit?
- Én… - kétségbeesetten kerestem a szavakat, amivel megállíthatnám, vagy húzhatnám az időt.
Könnyek folytak végig az arcomon, lecsuktam a szemeimet, és apámra gondoltam. Mindenki távol akart tartani anyám megkeresésétől, és teljes okkal. Legalább találkoztam volna vele egyetlen egyszer, ha már a saját fejem után mentem.
Hangos csattanás hallatszott. Egy pillanatig azt hittem, SeungHyun húzta meg a ravaszt, és vártam a fájdalmat, aztán leesett, hogy ez másnak a hangja volt.
- Mit csinálsz? – hallottam Bae hangját.
Kinyitottam a szemem, YoungBae tartott felém, de megpillantottam KyuHyunt is. Megkönnyebbülés áradt szét bennem, zavarodottsággal keveredve. Legalábbis vagy két másodpercig, mert aztán tényleg egy fegyver eldördülésének a hangja töltötte be a teret. Ugyanekkor Bae nekem vágódott, és ledöntött a földre.
Semmi nem lassult le, mint a filmekben. Egy szempillantás alatt csapódtam a padlóba, a hátamba és a fejembe -, ami nagyot koppant - fájdalom hasított. A fülemben ott visszhangzott a lövés hangja, és mintha egy nyögést is hallottam volna.
Az elesésen kívül semmi másnak nem éreztem hatását, tehát nem talált el a golyó, Baenek hála. Felnéztem rá, reménykedve, hogy neki se lett semmi baja. Azonban jól hallottam az előbb, nem a képzeletem játszott velem. Bae oldalra fordult, le rólam. Ijedten másztam utána, és feltérdeltem mellé.
- Ne!
Az ujjaim ruhájába markoltak, kétségbeesetten kapaszkodtam belé. Szemeimből könnyek hullottak le a kezemre, és elhomályosították a látásom. Megpróbált halványan rám mosolyogni, de megrándult a szája.
- Élek… nyugi… - suttogta halkan.
Valaki hozzáért a vállamhoz, felpillantottam, KyuHyun volt az. Eddig nem is figyeltem arra, hogy mit csinálnak.
- Hívj mentőt! – majdnem kiabáltam a pániktól.
- Vidd innen! – dörögte Seung, mire ijedten odakaptam a fejem.
Egy lépésre állt, a pisztoly még mindig a kezében volt az oldala mellett. Az arcáról pedig ugyanúgy a gyűlölet és düh sugárzott. Hát ennyire érdekli, hogy most lőtte le a barátját? Megpillantottam a másik kezében egy telefont, amit most felemelt, és nyomkodni kezdett. Reménykedtem benne, hogy legalább a mentőket hívja.
Az előbb még megragadtam volna az ilyen alkalmakat az elmenekülésre, most azonban képtelen voltam itt hagyni Baet, még akkor se, ha Seung fegyverrel fenyeget. Ellökött, hogy megmentsen, és miattam van ilyen állapotban. És én még azt gondoltam róla, talán tudta, mit tervez Seung, közben a saját életét kockáztatta értem.
- Gyere! Állj fel! – szólalt meg mögöttem KyuHyun.
- Nem, nem megyek el – mondtam határozottan, és Baere szegeztem a tekintetem. – Le ne csukd a szemed! – kérleltem suttogva.
- Nem fogom elismételni! – mondta Seung hidegen.
- Menj! – fogta meg a kezem Bae.
Makacson ráztam a fejem, de hirtelen KyuHyun felrántott, és el is kezdett húzni a kijárat felé. Majdnem orra buktam, azonban nem törődött vele. Pár lépés után viszont sikerült megtorpannom.
- Eressz el!
- Eszem ágában sincs – fordult felém.
Mögém lépett, és a másik karomat is megfogva tolt előre. Hiába erőlködtem, nehezen ugyan, de kituszkolt a kocsijához. Kinyitotta az ajtót, és benyomott az ülésre.
- Ne merj kiszállni! – csukta rám.
Szívesen megszegtem volna, de mivel utánam jön, semmi értelme nem lenne. Így dühösen törölgettem le arcomról a könnyeket, míg ő megkerülte a kocsit, és beült. A kezem még mindig remegett. Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni a történteket, és sokkos állapotban is lehettem.
- Nem értelek – szólalt meg pár perc után. – Le akart lőni SeungHyun, te meg még ott akarsz maradni.
- Mert miattam Bae megsérült, ha nem vetted volna észre – válaszoltam rá se nézve.
Karba font kézzel meredtem ki az ablakon. Reméltem, hogy minden rendben lesz Baevel. KyuHyun se őrizhet, és amint lelép én is elmegyek.
- Ő vitt oda.
- De nem tudta, hogy ez lesz – keltem a védelmébe. - SeungHyun azt se tudta, miért akart vele találkozni.
Az út további része csendben telt el. Hamar megérkeztünk a hotelhez. Kipattantam a kocsiból, és gyorsan el is indultam, de követett.
- Már elhoztál ide, minek jössz még mindig?
- Elkísérlek a szobáig.
- Ezt nem hiszem el – morogtam magyarul.
Rám nézett, de nem mondott semmit. Majd csak a liftben szólalt meg újra.
- Szóval, még mindig én vagyok a rossz? – kérdezte halkan.
- Nem – sóhajtottam nagyot, és próbáltam elnyomni a mérgességemet. – De ez nem változtat semmin. El kellett volna mondanod, nem dönthetsz helyettem, főleg mikor olyanról van szó, ami rám tartozik. Ahogy most is elráncigáltál az akaratom ellenére.
- A következő lövés a tiéd lett volna, ha ott maradsz – fakadt ki.
Megérkeztünk szerencsére, így inkább nem válaszoltam rá semmit.
- Innen már egyedül is betalálok a szobába, szia – mondtam, és rá se nézve otthagytam.
Habár nem hallottam követni, de mérget vettem volna arra, hogy majd csak azután megy el, miután látott bemenni.
Bent sötét volt, nem kapcsoltam lámpát, hanem nekidőltem az ajtónak. Megint rám jött a remegés minden elfojtott félelemmel együtt. Leroskadtam a szőnyegre, és sírni kezdtem. Levegő után kapkodtam, miközben a szemem előtt lepergett az este.
Hirtelen felkapcsolódott egy kis villany, és megjelent mellettem Viki.
- Megsérültél? – ült le mellém, és átölelt. Örültem, hogy nem azt kérdezte, jól vagyok-e.
- Nem – ráztam meg a fejem.
- Sajnálom, amit tettem. Légyszi, béküljünk ki! – kérte, én pedig örömmel mentem bele.
Miután kibőgtem magam annyira, hogy képes lettem értelmes beszédre, elmeséltem neki mindent, kezdve az összeveszésünktől. Közben a kanapén ültünk, mindketten takaróba bugyolálva.
Mire végeztem a mesével már majdnem hajnali négy óra volt. Főleg azért húzódott ilyen hosszúra, mert amikor a lövéses részhez értünk, újra kitört belőlem a zokogás - úgy látszik, a könnycsatornám nem ürül ki egykönnyen.
Aggódtam YoungBaeért, és még csak fel se tudtam hívni, mert a telefonom a kistáskámmal együtt a kocsijában maradt. Legalább még egy indok, amivel megmagyarázhatom, miért kell találkoznom vele. Mivel nem hittem, hogy leléphetek észrevétlenül.
Végül csak elaludtunk. Legalábbis Viki, én nem bírtam lehunyni a szemem, hiába voltam fáradt. Egyfolytában járt az agyam azon, mit fogok csinálni. SeungHyunt még arra kértem, hogy engedjen el, és lelépek Seoulból. Most azonban már eszem ágában sem volt ezt tenni, főleg mivel jelenleg senki nem fogott rám fegyvert.
Őrült módon még mindig találkozni akartam anyámmal. Pedig majdnem meghaltam ezért, és továbbra is ez fog rám várni valószínűleg. Azonban végre kiderült az igazság, vagy a nagy része. A férje miatt kellett Magyarországra menni, egyébként lehet, egy család lennénk.
Bár még mindig ott volt egy rakás megválaszolatlan kérdés, többek között: Tudhatták, hogy ez lesz, akkor miért csinálták? Ha az apámat jobban szerette, akkor miért nem tartott velünk? Miért nem írt titokban se? Vagy mire értette pontosan SeungHyun, hogy miattam majdnem meghalt az anyánk?
Az irántam táplált hatalmas gyűlöletét se sikerült feldolgoznom még. Mármint oké, az apja pártján van, gondolom, de az azért nem túlzás, hogy meg akar ölni? Egyáltalán miket csinálnak ezek, hogy pisztolyt tartanak maguknál, amit habozás nélkül fognak valakire? És mivel tényleg elsütötte, minden kétséget kizárt afelől, hogy komolyan gondolta-e. Na, nem mintha ez nekem egy pillanatig kérdéses lett volna, elég volt a szemeibe nézni.
De a legfőbb okom a maradásra az egyértelműen YoungBae. Tudnom kell, mi van vele. Az adósa vagyok, azért amit tett. Mellesleg pedig különleges vonzódást éreztem iránta, ami egyre csak nőtt. Persze tudtam, hogy ki kéne verni minden ehhez hasonló gondolatot a fejemből már az elején, és elfelejteni teljesen, de nem ment.
Emellett pedig ott van KyuHyun, akire ugyan haragszom, mégis elolvadok a közelében. Viszont azt tényleg nem bírom elviselni, ha más parancsolgat nekem. KyuHyun meg a saját akarata szerint vezetett és titkolózott. Ha meg is bocsájtok neki, lehet nem tudnék vele megint együtt lenni. Egy ideig képtelen lennék teljesen bízni benne, folyton csak arra gondolnék, miket rejteget előlem.
De az is tény, hogy ha Hyun nem jön utánam, akkor Bae nagy valószínűséggel késő toppan be, és már halott lennék. Na meg az is, hogy csak a verseny ideéig vagyok itt, szóval egyiküknek sem kéne ennyire érdekelnie.
Bőven eltelt szerintem két óra töprengéssel, mire győzött a kimerültség, és sikerült elaludnom.

SeungHyun állt újra előttem. A szája gúnyos mosolyra húzódott, Most nem ment meg senki – üzente némán. Meghúzta a ravaszt, egymás után többször is, mindegyik eltalált. Aztán zuhanni kezdtem. Azonban most nem az történt, ami ilyenkor az álmokban lenni szokás, hogy felébredünk a becsapódás előtt.
- Aauuu… - kiáltottam fel a fájdalomtól.
Rögtön felpattantak a szemeim. Hát igen, így jár az, aki félig-meddig ülve alszik a kanapén, leesik, és beveri a fejét, meg a hátát, amik eleve fájnak a korábbi eséstől.
Nekiálltam kihámozni magam a takaróból, mivel jól belegabalyodtam, amikor feltűnt, hogy néznek. Viki és Kata álltak az ajtóban. Jé, biztos a kopogást hallottam az álmomban fegyverlövésnek, gondoltam szórakozottan a fáradtságtól.
A következő pillanatban elért a tudatomig, hogy itt van a tánctanárom. Úristen! Hát ez garantált kijózanító az álmos kábulatból.
- Szia, Hanna! – köszönt Kata, amikor túljutott a meglepettségén.
Na igen, gondolom nem arra számított, hogy így lát bennünket… Mikor is? Az órára pillantottam, kilenc múlt nyolc perccel. A mai programok lefújva, ez a minimum három óra alvás semmire se volt elég. Kivéve arra, hogy el tudjak menni megkeresni YoungBaet. Ez is vicces lesz, amiért most már eggyel többen akarnak majd megakadályozni ebben.
- Hol a telefonod? - Rántott ki a gondolataimból a dühös kérdés. Ajjaj, ez a hang nem jellemző Katára, most nagy bajban lehetek. Ami érthető is, ha végiggondoljuk a dolgokat, amit eddig még nem tettem meg, és apának se írtam, vagy hívtam. Benne vagyok a trutyiban alaposan. – Tudod hányszor hívtalak? – Válaszolni akartam, de időt se hagyva folytatta. – Hatalmasat csalódtam benned, sose gondoltam volna, hogy egyszer veled kerülök ilyen helyzetbe. Hogy hazudhattál? És még miután kiderül, akkor se sietsz bocsánatot kérni, vagy magyarázatot adni. Még el se lehet érni. A versenyt se veszed komolyan, ahogy látom. Én meg a hazugságod ellenére képes voltam rábeszélni apádat, engedjen versenyezni, mert ez milyen fontos. De most már arra gondolok, hogy megnézem, mikor megy a következő repülő haza.
- Ne! – tiltakoztam azonnal. – Mindent elmagyarázok.
Egy fél óra múlva normális állapotba hoztam magam, Vikivel együtt. Addig Kata türelmetlenül várt, aztán lementünk az étterembe reggelizni. Végig azon járt az agyam, hogyan mondjam el neki a dolgokat, és egyáltalán mit áruljak el. Bár jobban az apával való beszélgetéstől féltem, amire pedig sort kell majd kerítenem, méghozzá telefonon.
- Halljuk azt a nagyszerű magyarázatot! – mondta Kata, amint elment a pincér a rendelésekkel.
- El akartam mondani apának, de tudtam, hogy Koreába nem engedne eljönni – kezdtem bele. – Ezért hazudtam, számítottam a kiderülésére, viszont azzal voltam, hogy ha már itt vagyok, akkor nem tud mit csinálni, legalábbis nem azonnal – ismertem be. – Viki pedig miattam hazudott.
- Arra nem akarsz kitérni, miért ragaszkodtál a hazugsághoz, csak hogy mindenképp itt lehess?
- Mert meg akarom keresni az anyámat – válaszoltam.
Az ezzel az üggyel kapcsolatos fejleményeket viszont eszem ágában sem volt megosztani se vele, se majd az apámmal. Akkor erővel ráncigálna vissza, az biztos. Még így is lehet az lesz, mert nem állt szándékomban hazatérni, ha azt akarná a végén.
- És jutottál valamire?
A szemével annyira fürkészett, hogy alaposan oda kellett figyelnem a hazugságom leplezésére. Nagyon reméltem, hogy a barátnőm miatt se fogunk lebukni.
- Sajnos nem. A kórházakon keresztül akartam megkeresni, de sehol se tudtam meg semmit. – A második mondat még igaz is volt, hiszen azzal tényleg nem mentem semmire.
Csendben figyelt még egy ideig, mérlegelve hihet-e nekem. Képtelen voltam eldönteni az arcáról, mire jutott végül.
- Az édesapád nagyon kiakadt. Miután túltette magát a rémületen, azonnal jönni akart utánad. Kérdezgettem, hogy mitől ijedt meg ennyire, de nem volt hajlandó elmondani, csak azt hajtogatta, nem maradhatsz itt. Próbáltam megnyugtatni, hogy biztonságos helyen vagy, tehát minden bizonnyal jól is. Aztán magam se értem miért, a pártodra álltam. Mondtam neki, mennyi lehetőség rejlik ebben a versenyben, és milyen csoda, hogy te is eljöhettél rá, hiszen legfőképpen ázsiai országok vesznek rajta részt. Rávettem, hogy várjuk meg, míg tudunk veled beszélni, és az első forduló eredményét.
- És belement? – szaladt ki a számon a meglepettségtől.
- Igen, feltéve, ha én utánad jövök.
Megállt egy pillanatra, mert megjött a pincér az ételekkel, de aztán tovább folytatta.
- Viszont akkor is elég furán viselkedett. Mormogott valami olyat, hogy talán jobb, ha ő nem jön ide. Tényleg nem tudod, miért reagált ilyen különösen az ittlétedre?
Épp bekaptam egy falatot, amikor ezt a kérdést feltette, és majdnem félre is nyeltem. Gyorsan ittam pár kortyot, és próbáltam megállni a köhögést.
- Anyával kapcsolatban sose árult el semmit – ráztam meg a fejem. – Szóval fogalmam sincs.
- Érdekes – szűkült össze kicsit a szeme. – Mindenesetre bizonyos feltételeket kötött a maradásodra – folytatta végül.
- Miket?
- Elsőnek, ha bármit is megtudtál anyáddal kapcsolatban, azonnal vigyelek haza. Ellenkező esetben folytathatod a versenyt, de a keresést megtiltotta, ahogy azt is meg kellett ígérnem, sehová se engedlek. Kivéve párszor városnézésre, szigorúan az én ottlétemmel.
Hű, pont, mint a szobafogság. Életemben először, és már nem fogom betartani. Ha egyáltalán sikerül kiszöknöm. Egyébként tényleg megőrültem. Tegnap majdnem lelőttek, akkor ott akartam maradni, most meg ugyanúgy menni vissza a veszélybe, az akadályokat leküzdve, amiknek örülnöm kéne, hiszen az én érdekemet szolgálják, vagyis a biztonságomat.
- Rendben, mindent be fogok tartani – vágtam rá a hazugságot.
- Előbb még átgondolom újra, hogy megérdemled-e.
Nem sikerült valami fényesen hazudnom, vagy csak azért dühös, amiért nem lehetett elérni?
- Viki – fordult barátnőm felé, aki eddig végig csendben volt. – Neked is beszélned kell majd a szüleiddel! Én mivel őket nem ismerem, Hanna apja ment el felvilágosítani őket, de nem tudom mire jutottak.
- Már hívtam őket este – mondta Viki. Ezt még én is most hallottam először. Bár amilyen állapotban voltam tegnap, semmi meglepő nincs benne, hogy nem hozta fel. – Sikerült őket rávennem, hogy maradhassak, ha Hanna is.
Kíváncsi voltam arra, ez a színtiszta igazság-e, de várnom kellett a rákérdezéssel.
- Akkor azt hiszem, kaptok egy esélyt. – Újra felém fordult. – De ne bánjam meg!